3. fejezet – Te vagy a célpont...

Az elkövetkezendő pár nap eseménytelenül telt. Nagyrészt a szobámban feküdtem egész nap és bámultam a tévét, majd este elmentünk négyen sétálni, mikor már elviselhető volt a hőség. Sajnos a lakóhelyünkön nincsen strand, így ott nem tudtuk hűteni magunkat.

Pénteken este egyedül feküdtem az ágyamba, laptoppal az ölemben. A többiek bulizni mentek, de nekem semmi kedvem nem volt hozzá, így inkább a gép előtt töltöttem az estét.

As long as you love me
We could be starving, 

we could be homeless, 

we could be broke

Hallottam meg a csengőhangomat, majd a telefonomra néztem, ami egy ismeretlen számot írt ki.

- Halló?

- Csáááááá, itt Tomika! Mizu? – kiabált egy ismerős hang a telefonba.

- Szia. Semmi. Honnan tudod a számom? – kérdeztem érdeklődve, ugyanis nem emlékeztem rá, hogy megadtam volna neki.

- Megcsörgetted magadat a telómról, nem emlékszel?

- Tényleg! Te hogy vagy? – kérdeztem, miután magamhoz tértem a döbbenettől. Oké, hogy meg van a számom, de miért hív fel? Talán jelentett neki valamit a hétvége?

- Én jól vagyok. Csak eszembe jutottál, ezért felhívtalak!

- Oh… ez kedves. És mit csinálsz most? – Remegett a hangom, szerintem ezt ő is meghallotta. Ez a „rád gondoltam” dolog egy kicsit sok(k) volt nekem. Jól éreztem magam vele a hétvégén, de nekem más célom volt. Mást akartam elérni. Ekkor jutott eszembe a tökéletes ötlet, hogy sikerülhet.

- Dalt írok. Augusztusban jön majd ki. Nagy lesz! – mondta nevetve.

- Az tök jó. És mondd csak, nem jársz majd valamikor Komárom-Esztergom megye felé?

- De valamikor lesz ott egy fellépésem. Eljössz majd?

- Persze! És Krisztián is fellép?

- Ööö… nem – mondta teljesen más hangon.

- Ó értem. Majd szólj, hogy jössz!

- Meglesz! Na, szia! – köszönt el és lerakta a telefont. Visszadőltem az ágyamra és a plafont kezdtem bámulni. Genyó vagyok. Tomika talán többet akar, hisz mikor elbúcsúztunk megcsókolt, és most felhívott… Én pedig csak kihasználom őt, hogy mást megszerezzek. Nem tehetek róla, de közelebb akarok kerülni hozzá, és ez csak úgy fog sikerülni, ha Tamással tartom a kapcsolatot. Nem tudom kiverni őt a fejemből, előttem van a kék szempár, a sötétbarna haj… Éder Krisztián, te vagy a célpont!

A következő hívásra nem kellett sokat várnom, másnap délelőtt újból csörgött a telefonom.

- Sziaaaaa! Na, megnéztem és július 28-án megyek, a facebookod alapján pontosan a te városodba!

- Na neeeeeee! Ide? Az mekkora jó! Előtte, vagy utána bejöhetnél hozzánk! – ajánlottam fel, mire szégyenlősen elfogadta a meghívást. Megbeszéltük a részleteket, majd letettük a telefont. Ismét elgondolkoztam. Bűntudatom volt, amiért így viselkedem Tomival, míg ő ilyen rendes velem. Te jó ég, mi bajom van? Soha nem éreztem még bűntudatot. Soha nem foglalkoztam mások érzéseivel, szemrebbenés nélkül kihasználtam az embereket, most miért van ez?

Gondolataimból ajtócsapódás, majd a 14 éves húgom dühös kiáltása ébresztett fel.

- Dorka, nem felejtettél véletlenül el valamit? Mondjuk engem?

- Jaj, Fanni, ne haragudj! Teljesen kiment a fejemből! – Mivel anyuék szinte folyton dolgoznak az én feladatom lett volna, hogy kimenjek a húgomért az állomásra. Két hetes nyári táborban volt, rengeteg bőrönddel és utazótáskával. Az utóbbi napokban azonban még arról is elfelejtkeztem, hogy egyáltalán van egy testvérem.

- Végülis csak fél órát vártam rád az állomáson, legalább nyolcszor hívtalak, de foglalt voltál, aztán meguntam a várakozást, és elindultam gyalog, a rengeteg csomaggal. Köszi az együttműködést! – ordibálta, én pedig nem tudtam mit mondani, csak sajnálkozóan néztem rá. – Mi ez a póló?

- Ja, hát ez csak… - Nem tudtam, hogy mit mondjak, kié a póló, volt egy olyan érzésem, hogy ő hallott már Fluor Tomiról.

- Ez csak…?

- Milyen volt a tábor? – próbáltam kitérni a válasz elől, de ő nem hagyta ennyiben. Összefonta maga előtt a karját és szúrósan nézett.

- Kivel kavarsz?

- Igazából senkivel. Valakivel most alakulgat talán valami, de még semmit nem tudok. Ígérem, ha lesz valami elmondom, oké? – tettem a kezem a szívemre, mire ő még mindig gyanúsan nézett, de azt hiszem elhitte.

- Hát jó. Amúgy eszméletlen jó volt. A legjobb az volt, mikor jött a meglepetés sztárvendég. És tudod ki volt az? – kérdezte lelkesen.

- Lövésem sincs. Azt sem tudom, hogy kik a nagy celebek itthon.

- Fluor Tomi volt! – sikította, én pedig a döbbent helyett próbáltam értelmetlen arcot vágni. Nem tudom mennyire sikerült, de örültem, hogy tagja voltam az iskolai színjátszó csoportnak. – Na, ne mondd, hogy még nem hallottál róla.

- Hú… nem tudom. Így nem ugrik be! – hazudtam, mire a húgom megfogta a kezem és berángatott a szobájába. Ledöbbentem, mikor megláttam. A falak tele voltak a hétvégén megismert srác képeivel, a parafatáblán autogramok sorakoztak, a polcon partyszemüvegek, a szekrény teli matricákkal. Oké, ez durva…

"Mindenhol ott vagyunk, és vigyorog a fejünk rád"