2. fejezet – Karácsonyfa…?

Miután felhívtam Csengét, akinek hál’ isten tudtam fejből a számát valamennyire megnyugodtam. Megbeszéltük, hogy majd falaznak nekem, nehogy megtudják a szüleim, hogy egy idegen pasinál töltöttem az éjszakát. Sóhajtva ültem le az ágyra, a srác pedig visszaült a forgósszékre és onnan nézett. Még mindig az ő pólójában voltam, valamint elővettem a táskámból az egyetlen nálam lévő ruhadarabot egy leggings-t.

- Nagyon csinos vagy! – nevetett fel.

- Hú de vicces. Még a nevedet se tudom, de már beszólogatsz – fintorogtam, mire csodálkozva nézett rám.

- Te nem tudod a nevemet? – kérdezte döbbenten.

- Mégis honnan kéne tudnom? Nem vagyok gondolatolvasó.

- Na ne mondd, hogy még nem hallottál rólam. Kicsilány óó szia helló, álljunk össze, mint két kicsi lego, ó na, figyu má’, mondom, mi a szitu, te lány én meg fiú, na mizu, mizu, mizu? – énekelte, én meg úgy néztem rá, mint egy bolondra. – Na ne mond, hogy még nem hallottad ezt a számot!

- Hát pedig nem hallottam. Mi ez?

- Jesszus, te hol éltél eddig? – csattant fel, szinte felháborodva.

- Németországban!

- Ja így már érthető! – mosolygott újra, majd a székkel felém gurulva elindult. – Akkor bemutatkozom, a nevem, Karácson Ta…

A nevét már nem tudta befejezni, mert a szék elakadt a szőnyeg szélébe és felborult. Hangosan nevettem, és nem bírtam abbahagyni. Pontosan a lábam elé esett, így fölé hajoltam és láttam, hogy ő is nevet saját magán. Miután sikerült felállnia, és mindketten abbahagytuk a nevetést, megszólaltam.

- Karácsonyfa? Elég fura neved van! – kezdtem el újra nevetni, és az ő szája is felfelé görbült.

- Hahaha! Szóval a nevem Karácson Tamás. De Fluor Tomi néven ismernek – rázott velem kezet.

- Fluor? Valami vegyész vagy?

- Nem, dehogy! Ez egy hosszú történet. Téged hogy hívnak?

- Somogyi Dorottya – mutatkoztam be én is. Ekkor hirtelen kivágódott a szoba ajtaja és belépett rajta egy borostás, barna hajú, kék szemű srác.

- Oh, bocsi, nem tudtam, hogy vendéged van! – kért bocsánatot Tamástól, majd kajánul vigyorogni kezdett, mikor meglátta, hogy az ő pólójában vagyok. – Csak szólni akartam, hogy Bence ma mégsem jön, lebetegedett.

- Oké, köszi, hogy szóltál! Krisztián, ő Somogyi Dorottya. Dorottya, ő a lakótársam, Éder Krisztián! – mutatott be minket egymásnak, mire én csillogó szemekkel rávágtam:

- Tudom!

Tamás úgy csinált, mint aki nagyon megharagudott, hogy SP-ről már hallottam, róla pedig nem. SP már akkor is híres volt, mielőtt kiköltöztem Németországban, így nem egy számát hallottam már és nagyon szerettem őket. Emellett persze ott volt az is, hogy nagyon jól nézett (és néz) ki, tehát elérte nálam az igazi rajongást. Még legalább egy órán keresztül beszélgettünk, aztán sajnos Krisztiánnak le kellett lépnie, így újból kettesben maradtunk Tamással. 

***

- Oké, a neten az volt írva, hogy innen indul a vonatod – mutatott a peronra, majd végig nézett rajtam. – Neked sokkal jobban áll a pólóm.

- Nagyon köszönöm, majd valahogy visszajuttatom hozzád! – Mivel a ruhám teljes mértékben kettészakadt, így Tomitól kellett valamit kérnem. Szerencsére találtunk a szekrényében egy pólót, amit félvállasan vettem fel, valamint feltettem rá az övemet, így úgy nézett ki, mint egy tunika.

- Nem kell. Ajándék! – mondta mosolyogva, ekkor begördült mellénk a vonat, és meghallottunk az ismerős hangot. „Vágány mellett vigyázni!” Majd azt is, hogy honnan jött és hová megy.

- Hát, akkor… köszönöm, hogy… köszi mindent! – mosolyogtam rá, igazából elég kínosnak éreztem a szitut, és nem tudtam, mit mondjak.

- Szívesen! Hogy őszinte legyek, nagyon jól éreztem magam. Végre nem a megszokott történt.

- Örülök, hogy megismertelek. Szia! – köszöntem el, de mielőtt felszálltam a vonatra megfogta a kezem, visszahúzott, és megcsókolt. Perceken keresztül csak egymással foglalkoztunk, lebénult az agyam, csak az utolsó füttyszó tudott megzavarni minket, miszerint fel kell szállnom a vonatra, ha nem akarom ezt is lekésni.

 Mosolyogva integetett nekem a peronról, alakja egyre kisebbnek tűnt, majd végül elfordult a vonat és már semmit nem láttam belőle.

Ez egy érdekes hétvége volt. Érdekes lezárással – jegyeztem meg magamban.

Már több mint félórája utaztam, amikor észrevettem, hogy még mindig fülig ért a szám. Nagyon vártam már, hogy hazaérjek és elmeséljem a barátnőimnek, hogy mi történt. Megfogadtam Tominak, hogy csak és kizárólag a legjobb barátnőimnek fogom elmondani, és nekik is hangsúlyozom majd, mennyire fontos, hogy ne járjon el a szájuk. Szomorú voltam, hogy ennyivel, egy csókkal le kellett zárnunk ezt az egész dolgot, mert bár Tomi annyira nem az esetem, nagyon megkedveltem. Az a jó kedv, ami belőle sugárzott engem is feldobott és elfelejtettem minden szomorúságomat. Reméltem, hogy minél előbb találkozhatok vele és tudunk még beszélni. Nem hagyhatom ennyiben.

Aztán persze ott volt még Krisztián, aki felért nálam az álom pasival. Az az egy óra beszélgetés, bebizonyította, hogy nem csak nagyon helyes, hanem kedves és humoros is. Vele talán még jobban találkozni akartam, de tudtam, hogy ezt csak úgy érhetem el, ha Tomival tartom a kapcsolatot.

Pár perc múlva megláttam az ismerős épületet, így fogtam a kistáskám és a vonat ajtaja felé mentem. Lassan megállt, én pedig leugrottam, abban a pillanatban mellettem termettek a barátnőim.

- Hol voltál? – szegezte hozzám a kérdést Bogi.

- Kivel voltál?

- Nagyon aggódtunk érted! – ölelt át Csenge, majd a többiek is csatlakoztak hozzá.

- Ne haragudjatok! Tudom, hogy hülyeséget csináltam. Köszönöm, hogy falaztatok! – néztem rájuk bocsánatkérően, de az ő tekintetük nem enyhült.

- A szüleidnek azt mondtuk, hogy találkoztál egy régi barátnőddel, nála aludtál, ezért lekésted a vonatot.

- Köszönöm.

- Na, de most mondd el végre, hogy kivel voltál, hol, és mit csináltatok? – parancsolta Lexi, mikor elindultunk a házunk felé. Elmondtam nekik mindent, hogy hogyan ismerkedtünk össze, hogy elszakadt a ruhám, de Tomi nevét nem mondtam ki, csak a legvégén. A lányok reakciója durvább volt, mint amire számítottam.

- Na neeeeeeeee! – mondta elképedve Lexi.

- Micsoda? – kérdezte Csenge.

Bogi csak szimplán sikított egyet, amiből arra következtettem, hogy tényleg sztár, sőt nagyobb, mint hittem. 

- De ígérjétek meg, hogy senkinek nem mondjátok el!

„Egy hajnali szívverés mellett néztem, ahogy elmész, igen későn döbbentem rá, mit tettem, mit kellett volna tennem.”